Már nem egyszer láttam olyat, hogy a szülők levitték a pici babát a játszótérre, majd az egyik megállt fent, a másik meg lent, és az, aki fent állt fogta a gyereket, és “lecsúsztatta” a csúszdán, de úgy, hogy végig fogta a gyereket. Tehát úgymond tanították a csúszda helyes használatára.
Külső szemlélőként vicces ezt látni, de milyen érdekes, hogy ezek a játékok adta élmények, hogy beivódnak az ember emlékezetébe: hiszen felnőttként is keressük a lehetőséget arra, hogy valami jó hosszú csúszda közelébe kerüljünk, és leszáguldhassunk rajta.
Felnőtt fejjel tavaly nyáron mondjuk elmentünk a szüleinkkel Hajdúszoboszlóra, az út pedig nem máshova, mint a csúszdaparkba vezetett. Ahol két középkorú szüleinkkel mind a hárman, huszonéves felnőttként megmásztuk a legmagasabb csúszdákat, majd sikoltozva, mint a gyerekek lezúgtunk rajtuk.
A csúszkálás kétségkívül nagy élmény, amit érdemes gyermekkortól kezdve megismertetni a gyerekekkel, hogy ne kelljen egyedül felmásznunk életünk párjával kései virágkorunkban a magas csúszdák tetejére, mert gyerekeink nem hajlandók utánunk jönni, csak lentről szemlélni a becsapódásunkat. Hiszen az a jó, hogy amikor nagyobbak lesznek, akkor ők is bátran tudják élvezni ezt a különleges élményt. Mindent érdemes idejében elkezdeni, így az olyan jó szokások kialakítását is, mint amilyen a csúszdázásé.